Mi az a madarak és fák napja?
1902-ben, Párizsban az európai országok egyezséget kötöttek a hasznos szárnyasok védelméről. Megállapodtak abban, hogy minden év májusában az iskolákban egy napot arra fordítanak, hogy a gyermekekkel megismertessék a hasznos madarakat.
Ez a nap azonban nem csak a madarakról és a fákról szól, hanem a természetről, természet védelemről. Sok iskolában, óvodában tartják ezt a hagyományt és a mai napon kiemelt figyelmet fordítanak a természeti értékekre.
Ismét valami amiben elsők vagyunk!
A világon először Chernel István ornitológus szervezte meg, 1902-ben, hazánkban a madarak és fák napját.
Herman Ottó ezt mondja erről a napról: “… évente egy nap szenteltessék a madarak és fák védelmében.”
Madarak és fák a mesékben
Sokan sokféleképpen elmondták már, leírták már, hogy miért fontos törődnünk a természettel.
Felsorolhatnánk a fák felhasználási területeit, dicsérhetnénk a madarak sokszínűségét, úgy gondoljuk ezt helyettünk megtették már sokan mások .
Mi rendhagyó módon két mesével tisztelgünk a madarak és fák napjának.
Mese egy fáról
Volt egyszer egy kicsit fa, amit a kertész és a felesége ültettek. Nem telt el sok idő, és máris lehetett látni, amint az első zöld hajtás szelíden kibújt a földből A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, először pillantotta meg a Napot. Érezte levélkéjén a Nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
– Nézd csak, hát nem kedves a mi fánk? Szólt a kertész a feleségéhez.
– Igen, kedvesem, ahogy mondod, egy szép fa.
A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a Nap felé. Érezte a szelet és az esőt, élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül, és boldog volt. Valahányszor a kertész és a felesége eljöttek, hogy megnézzék, megitassák vízzel és szép fának nevezzék, jól érezte magát. Mert valaki szerette őt, ápolta, gondozta és vigyázott rá. Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett magának, és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet és az esőt, a földet és a napot, azt, hogy szeretik, és ő is szeretni akart másokat.
Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó volt egy kicsit oldal felé nőni, mert onnan jobban sütött a Nap a leveleire. Most azért egy kicsit balra kezdett nőni
– Nézd a mi fánk ferdén nő! – mondta a kertész. Mióta szabad a fáknak ferdén nőniük, és méghozzá a mi kertünkben? Pont a mi fánk! Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!
A fa keservesen sírt. Az emberek, akik őt eddig olyan szeretettel gondozták, akikben bízott, levágták ágait, amelyek közelebb voltak a Naphoz. Ettől kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.
– Ugye milyen jó kis fa a miénk?
– Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk jó fa.
A fa elkezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. csak akkor volt kedves és jó, ha azt tette amit a kertész és felesége elvártak tőle Ezért aztán egyenesen fölfelé nőtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nőjön
– Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nő a magasba. Illik ez egy igazi fához?
Gyorsan elküldte feleségét az ollóért, hogy visszavágja az ágakat. ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszenek a kertésznek és feleségének? A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe. Majd meglátják, mire mennek vele. Végül is, ő csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott, és örömöt akart adni. Bensejében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog. Így hát most oldalágakat hajtott.
– Hát ezt nem tudom megérteni – morgott a kertész – képzeld csak a mi fánk egyszerűen csak széltében növekszik. Illik ez?
– Ezt nem engedhetjük meg neki. Újból helyre kell nyesnünk.
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tűnt, most tetszik a kertésznek és feleségének. Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt, de legalább szeretik. Így gondolta a fa.
Sok évvel később arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnőtté vált, a kertész és felesége büszkék voltak rá. Igazi, tisztességes fa lett belőle A kicsi leányka megállt a fa előtt
– Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?
– Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.
– A fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nőttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nőni, és ezért szomorú most.
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: „Én szeretlek téged, fa. Veled vagyok. Ne add föl, kedves fa!” Együtt élték át, ahogy a fa nagyon óvatosan, először félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erőteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha először csak hajladozni akarna, és ki nyújtóztatni a tagjait. Azután oldal irányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát.
A kertész és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a leányka mindenért megdicsérte a fát, amit csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az õ fája mindazoknak akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.
A harkály és a fakopáncs ruhája
Emlékszem, egyik tavasszal kirándultunk a családdal a közeli fenyveserdőbe. Sétálgattunk, élveztük a fenyő csodálatos tavaszi illatát. Egyszer csak, mintha sűrű
puskaropogás hallana, az verte fel a csendet.- Mi volt ez, kérdezték a gyerekek?
– Biztosan az erdei manók…- mondta az egyik.
– Áh, az nem lehet, azok nem így beszélnek, nem zajonganak – mondta a nagyobbik legény.
– Tudjátok mi volt ez, hát a harkály. A fadoktor, ahogy mondják az emberek, ilyenkor tavasszal hívja a párját, s így üzen neki – mondtam én tudálékosan.
– Ja, az más… a harkály az.
– Nem is harkály, hanem fakopáncs – javította ki az egész csapatot a legnagyobb leányzó.
– Tudjátok miért van a fenyvesben élő harkálynak fekete ruhája? – kérdeztem.
– Nem tudjuk…
– Hát akkor jöjjön a mese ismét.
„Kopogtatta a fekete harkály a lucfenyő kérgét szorgalmasan, lárvákat, bogarakat keresgélt. Egyszerre mintha csak elvágták volna, a kopogás megszűnt. Hatalmas csend borult az erdőre.
Történt ugyanis, hogy a harkálynak furcsa ötlete támadt: miért van neki fekete tolla és piros sapkája, amikor a többi madár gyönyörű, színes és tarkabarka tollruhát hord.
Másnap találkozott rokonával, a fehérhátú harkállyal, és rögtön meg is kérdezte tőle: Nénikém, neked miért van fekete sapkád és a kabátod hátul fehér a szárnyaidnál, pedig olyan szép csíkos?
– Honnan tudhatnám én azt? De repüljünk el a nagy fakopáncs bátyóhoz – tanácsolta a fehérhátú harkály, és kettesben máris a bükkfa erdőbe szálltak.
– Fakopáncs bátyó! – kezdték egymás szavába vágva, miért van a fekete harkálynak csak fekete tolla, a fehérhátúnak fehér is, neked pedig az egész ruhád olyan szép tarka?
– Különös dolog ez, igazán soha nem is gondolkoztam a dolgon, – csóválta a fejét a nagy fakopáncs, így a fekete harkály ismét nem tudott meg semmit.
Talán a búbosbanka okosabb lesz, meglátogatom, töprengett magában a fekete harkály. El is repült, hogy megkeresse. Aztán megkérdezte tőle mikor rátalált éppen a fészke mellett, ahogy etette fiókáját.
– Kedves Búbosbanka! – szólította meg, – Nem tudod, miért van nekem csak fekete tollam és piros sapkácskám, míg te olyan szép koronával és csíkos tollakkal ékeskedhetsz?
– Nem tudom, repülj inkább a szarkához! Amott fészkel az erdő szélén azon a nagy akácfán. Ő állandóan röpköd az erdőben, és mezőn, sok mindent lát és sokmindent megtudott a világból. Nekem különben is dolgom van, mert ennivalót kell gyűjtsek.
Fel is kereste a harkály a szarkát. Éppen egy fényes gombbal jött vissza valahonnan. A kíváncsi harkállyal szóba sem állt, talán félt, hogy elveszi a fényes kabátgombot, amit a fészke mélyére rejtett.
A harkály innen is továbbrepült, s az egyik kis tavacskánál egy fa víz fölé nyúló ága hegyén, ott csücsült a csillogó színekben pompázó jégmadár, amint a halakat leste. Mindjárt szóba is elegyedett vele:
– Mennyire irigylem ezt a pompás tollazatot, nem tudom miért, nekem mindig fekete gyászruhában kell lennem!
– Nincs mit irigyeljél, mert állandó veszélyben lennék, ha nem tanultam volna meg rejtőzködni, mindig óvatosnak kell lennem. Látod, a hasam barna, így a halak sem vesznek észre, ahogy itt ülök a faágon, a hátam meg kék, s fentről sem látnak, mert úgy látszom, mintha a víz lennék. De azért mindig vigyáznom kell, fészkemet is mindig rejtegetem.
A csalódott fekete harkály itt sem tudott meg többet, csak hallott valamit a veszélyekről, meg a rejtőzködésről. Repült tovább a harkály, s mindenkitől kérdezősködött, de senki nem mondott semmi bizonyosat. A tó fölött éppen egy sirály körözött, odakiáltott neki, és elpanaszolta bánatát, de a sirály kinevette, a víz alá bukott egy halacskáért, és gyorsan elszállt.
Aztán meglátott az egyik erdei tisztáson egy szép kis erdészházat, A közelébe repült, felült az egyik fa oldalára, s onnan lesekedett az udvarra. Sokféle jószág szaladgált ott, de ezekről tudtam, hogy háziállatok, az erdészné asszonyság baromfiudvara ez. Itt nincs is mit kíváncsiskodjon, a tyúkok, libák úgy sem tudnak semmit. Egyszerre a ház mögül, büszkén és peckesen elősétált a páva. Csodaszép tollazata volt, s a farka, az kész csoda. Meg is kérdezte, nem tudja, hogy neki a fekete harkálynak miért csak fekete a tolla.
– Csak egy madár lehet ilyen szép, az én vagyok, a páva. Talán nem akarnál, te kis buta, rám hasonlítani. A páva büszkén felfuvalkodott, széttárta toll-legyezőjét, és odább sétált.
Eltelt a nyár, eljött az ősz. A lomberdők levelei aranysárgák lettek. A harkály végezte dolgát, kopogtatta a fák kérgét. Egy sereg tarka madár röppent mellé, a stiglicek voltak.
– Kedves barátaim – szólította meg őket a fekete harkály – Nem tudjátok, nektek miért tarka a tollatok, az enyém meg csak fekete?
– Nem tudjuk! Nem tudjuk! – csicseregték szaporán – de ahogy hallottuk a bagoly a legokosabb madár. Tőle kérj tanácsot.
– Hogy ez nekem nem jutott eszembe – mérgelődött, s mindjárt útnak is eredt a bagolyhoz. Az tollát fölborzolta, s egyből megoldotta a rejtélyt:
– A madarakat a tolluk színe védi, olyan színűek, ami elrejti őket. Az erdő sötét mélyében, ahol te tartózkodol, a fekete tollra senki nem figyel fel. S a fa odvában a fészkedet idegen ostromolná, kidugod piros sapkás kis fejed, biztosan megijednem s egyből továbbállna.
A harkály megköszönte a bagoly válaszát, és elégedetten kopogtatni kezdte a legközelebbi lucfenyőt: kip-kop, kipi-kop, kipi-kipi-kop-kop.
Ő volt a fekete harkály, de egyébként fakopáncs is a neve.
