Régen történt, amit most elmesélek, nagyon régen, Betlehem városa mellett, a réten. Birkák legeltek arra éppen: öt birka, tíz birka, száz birka. Fehérlett tőlük a táj.
A nagy fehérség közepében egy apró fekete pötty: egy fekete bárányka táncolt és ugrándozott, széles jókedvében. De olyan szépen táncolt, és olyan vidáman ugrándozott, hogy a rét, tél közepén, kivirágzott, mintha tavasz lett volna. Nem tetszett ez a fehér birkáknak! Irigykedve bégettek:
– Bee! Mit keres köztünk ez a fekete? Bee! Akárkinek gyereke, nem kellesz, te fekete! És kilökték maguk közül a fekete báránykát.
Olyan hirtelen történt mindez, hogy a fekete báránykának még csodálkozni sem maradt ideje. Elvonult a nyáj, és ő ottmaradt egyedül. Várt egy darabig, hátha visszajön érte valaki, várt, de nem jött senki. Akkor lehajtotta a fejét, és szomorúan elindult, hogy szállást keressen éjszakára.
Nem táncolt, nem ugrándozott. Csak ment, ment, amerre a szeme látott. El is fáradt a lába. Már a csillagok is feljöttek, mire egy elhagyott istálló akadt az útjába. Omladozott az istálló fala, a tetején befútt a szél, ám az ajtaja sarkig tárva! Óvatosan belesett az árva fekete bárányka…
Szalmával telt jászol állt az istálló közepén, mögötte vaksin hunyorgó, félig vak tehénke, meg egy süket, öreg csacsi. A csacsi barátságosan kiintegetett a fülével. Nem kérette magát a bárányka! Besurrant az istállóba, s elvackolt a jászol alá, a félhomályba. Nagy csöndesen lapult ottan, alig moccant, alig szusszant. Attól kezdve hárman éltek az istállóban: a félig vak tehénke, a süket csacsi, meg az árva fekete bárányka.
Nem sokat beszéltek, így hát jól megfértek.
Egy nap, legelészés közben, a szokottnál messzebb kalandozott a fekete bárányka. Váratlanul különös társaság tűnt fel a réten. Viselős, gyermeket váró asszony ült sovány szamár hátán, mellette egy férfi ballagott.
Egyenesen arra tartottak, ahol a bárányka legelészett. Az asszony szép arcát gond gyötörte:
– Jaj, Józsefem! Úgy érzem, éjszaka meglesz a gyermek, és nincs egy zug, ahol meghúzhatnánk magunk!
A férfi nyugtatta:
– Türelem, Máriám, megsegít az Isten! Majd csak jut nekünk is fedél! – és körülnézett a kietlen pusztaságban.
– Ó, szegények! – gondolta a fekete bárányka. – Kizárta őket is a nyáj! Majd én segítek nekik! – azzal elébük lépett, és elindult előttük, egyenesen az istálló felé.
A szamár követte.
– Ki vezet bennünket? – kérdezte az asszony.
– Egy fekete bárányka… – válaszolta csodálkozva a férfi.
Elérkeztek az istálló ajtajához, ott megálltak. Rájuk hunyorgott a félig vak tehénke, barátságosan kiintegetett fülével a süket, öreg csacsi. A jövevények hálásan léptek be az istállóba, s letelepedtek a jászol mellé. A tehénke és a csacsi nyugalomra tért a jászol mögött, a bárányka elvackolt szokott helyén, a jászol alatt. Minden elcsendesedett. Éjszaka közepén gyereksírásra riadt a fekete bárányka.
Nyitni akarta a szemét, ám napnál is fényesebb fény kápráztatta el. Remegő lábbal felállt, és kidugta fejét a jászol alól. Hát, az istálló fényárban úszott! Ragyogott a félig vak tehénke szeme, selymesen pompázott a süket csacsi vedlett sörénye.
A jászolban aranyszálként csillogott a szalma, rajta csöpp újszülött feküdt, bepólyálva. Egyenesen a jászol alól kukucskáló fekete bárányra nevetett.
– Lehet, hogy mégsem vagyok olyan fekete? – gondolta felbátorodva a fekete bárányka, s kilépett a jászol alól. Az újszülött újból rámosolygott.
A báránykának ettől olyan jókedve kerekedett, hogy táncolni és ugrándozni szeretett volna. S úgy is tett: táncolni és ugrándozni kezdett, mint régen, a fehér nyáj közepében. Sugárzó arccal nézte őt az anya, a férfi és a gyermek.
A bárányka csodálkozva vette észre, hogy az ajtóban pásztorok tolonganak, s mögöttük… Mögöttük a fehér birkák nyája bégetett!
– Bejönnétek, ha mernétek! – húzta ki magát a fekete bárányka. Már nem remegett a lába, hanem táncolt és táncolt, és ugrándozott és ugrándozott. Olyan jól érezte magát, hogy azt gondolta:
– Miért ne jönnének be a fehér birkák is? Hiszen a testvéreim! – És kiszólt nekik:
– Gyertek beljebb! Gyertek beljebb! S a fehér birkák bégetve betódultak.
Később királyi ruhás, idegen emberek érkeztek az istállóba. Gazdag ajándékokat hoztak az újszülöttnek: aranyat és messzi földről való illatszereket.
A fekete bárányka visszahúzódott a jászol alá. A csillogáson át is látta, hogy a gyermek elálmosodott. Erre ő is ásított egyet, bevackolt a jó puha szalmába, és békésen elszenderedett.
Ezer és ezer híres kép, festmények és szobrok őrzik ennek az éjszakának, szent karácsony éjszakájának a csodáját. Minden képen ott látható a kis Jézus, Mária, József, a pásztorok, a fehér birkák,a tehénke meg a csacsi. Na de hol van a képeken a fekete bárányka? Őt még nem látta soha senki!
Nem ám, mert egyesegyedül csak ti tudjátok, hogy a jászol alatt is lapul valaki! Valaki, aki fedél alá vezette Máriát és Józsefet, valaki, aki elsőként táncolt és ugrándozott a kis Jézusnak, valaki, aki a rosszra jóval válaszolt. Valaki, aki végre boldogan szuszog: a fekete bárányka.
